Maraton

Örsi október 26-án lefutotta a Ljubljanai félmaratont. Ideje: 1:44:26.
Most egy kis pihenő, aztán kezdődhet a felkészülés a 2009. április 5-én megrendezésre kerülő Párizsi félmaratonra. Sok sikeret hozzá :)

Ismét munka

Hazaérkezésünk óta - immár két hete kínlódok influenzával (ha egyáltalán az), az orvos két különböző antibiotikum után széttárta a kezét, többet nem segíthet. A szövődményes bronchitist túléltem, viszont az egyik fülemmel továbbra is gond van. Hétfőn elindultam a fülészetre.

Előtte telefon, mi is most a legújabb módi, a válasz: menjek nyugodtan, se beutaló, se időpontkérés nem kell. A rendelés 8-kor kezdődött, mire odaértem negyed 9-re, már 16-an voltak előttem. Gondoltam feladom, mire negyed 12-kor rám is került a sor. Konstatálták a náthát, orrcsepp talán segít a fülemre is, menjek egy röntgenre, vagy most, ha kivárom az előttem levőket, de november 10-re is kaphatok időpontot.Az előbbi mellett döntöttem, igy egy órára már túl is voltam rajta. Most őrzöm a leletet amig csütörtökön ujra tud fogadni az orvos ( érdekes, ekkorra már tudott időpontot adni, úgy látszik csak az új betegek kiváltsága a több órás várakozás). Utána vissza a háziorvoshoz, ha már más segítség nincs,akkor inkább megyek dolgozni. A dokumentumok megszerzése után ma reggel beléptem az irodámba, ez a látvány fogadott.

Amig ezeken átrágom magam, addig sem foglalkozom a saját bajaimmal, az tuti :)

Foret de Bébour

Itt egy kb.4 perces film az esőerdőről, a végén a kála-mezővel. Elég rosszak voltak a fényviszonyok és az eső is esett, de a youtube-ra történt feltöltés után sajnos a minősége is sokat romlott, az okára még nem jöttem rá.

Kelonia

A mai napot arra szántam, hogy a kamerából elővarázsoljam a Réunionon készült filmeket.
A filmezéseim kezdetén megtapasztaltam,hogy a levetített film korántsem azt adja vissza, mint ami a készítő szándéka volt. Megtanultam, hogy a kamerát csak lassan szabad mozgatni és a tájról készült, különösebb esemény nélküli felvételek rövid időn belül a kívülálló nézőnek ( időnként még nekem is ) unalmassá válnak. Réunionon nem filmeztem sokat ( összesen kb. 60 percet),az élvezhetőség érdekében azt is szétszedtem klipekre, elég sokat kivágva belőle. Ez lett az eredmény, ami nekem már visszaadja a helyszint, bár lehetne még faragni rajta.

Ez a pár perc a teknősfarmon készült.

DODO

Volt egy madár amivel már mi sem találkozhattunk Réunionon. Ő volt a réunioni íbisz (Threskiornis solitarius) vagy ismertebb nevén Dodo.( a szó portugál eredetű, jelentése: együgyü, ostoba) Kizárólag Réunion szigetén élt.
A dodót sokan a kipusztult állatok jelképének tekintik. Körülbelül 75 cm hosszú, röpképtelen, szürke, fehér vagy sárga színű madár volt. Portugál tengerészek fedeztek fel 1613-ban. Szárnyai túl rövidek voltak ahhoz hogy súlyos testét a levegőbe emeljék. A sziget nem tudott volna nagyobb csapatokat eltartani, magányos életmódúvá vált, magányosan élt az erdők mélyén, mindig vízközelben, ahol feltehetőleg férgekkel és vizirovarokkal táplálkozott. Mivel könnyű volt megfogni, egyik élelemforrásává vált az erre járó hajósoknak, igaz, a korabeli híradások szerint húsa szinte ehetetlen volt.
A kíváncsiság arra ösztökélte a hajósokat és a természettudósokat, hogy a dodót hazavigyék, kertek és madárházak érdekességeivé tegyék őket. A madarakat Hollandiába, Angliába, Genovába, Japánba és Franciaországba szállították, de a hajón a körülmények nem voltak kedvezőek. Sok madár visszautasította a táplálékot, a vizet és elpusztult. Ezek közül a példányok közül mára csak egy fej és egy láb maradt az Ashmolean Múzeumban (Oxford), egy láb a British Múzeumban, egy fej a Koppenhágai Múzeumban, valamint különféle csontok.
Utolsó példányát 1705-ben látták és valószínűleg a 18. század első évtizedeiben halt ki teljesen.

Azért egy játék-dodot én is hazahoztam :)

Réunion - hazatérés

Október 14. kedd

Gépünk pontosan, 6.10-kor érkezett meg Parizs-Orly-ra, így kényelmesen volt időnk átszállni a SkyEurope Bécsbe induló gépére, még egy kávé is belefért. A gépnek 9.30-kor kellett volna indulnia, ekkorra mindenki már el is foglalta a helyét, de csak nem indultunk. Először arról tájékoztattak, hogy a rossz látási viszonyok miatt Bécs nem fogad gépeket, utána arról, hogy torlódás miatt nem kap a gép felszállási engedélyt. 10.30-kor végre elindultunk, de örömünk nem tartott sokáig, a gurulás után megálltunk a felszállópályánál és újabb fél óra kellett míg a levegőbe emelkedhettünk. Elég türelmetlenek voltunk, ha már egyszer haza kell menni, érkezzünk meg mielőbb. 13-kor Schwechaton átvettük a csomagokat, megtaláltuk parkoló autónkat ( a 10 napos parkolás 75 € volt) és elindultunk Magyarországra. Mosonmagyaróvár mellett még ettünk egy finomat, délutánra itthon is voltunk.
Véget ért a nagy kaland, nem bántuk meg, hogy belevágtunk, a szervezés körüli sok izgalom ellenére mindent túléltünk, olyan élményekben volt részünk, mint keveseknek. Kell még idő a látottak teljes befogadásához, a sok apró részlet megtartásában segít majd ez a blog is, és remélem aki olvasta, nem aludt el rajta :) Következhet az újabb tervezgetés, hogy hová és mikor azt majd az idő eldönti. Az ilyen utazásokat 20-30 évvel ezelőtt, jó erőben és egészségben kellett volna megtenni, de akkor erre lehetőség nem volt. Ám sosem késő, csak elhatározás kérdése. Fel a túracipőt és indulás :)))))

Az összes fotót itt nézhetitek meg:
http://picasaweb.google.com/mobima1

Réunion

Október 13. hétfő

Eljött az utolsó nap, ami valójában már a hazautazás napja.

Reggelire próbáltuk elpusztítani azt a sok ennivalót, ami még megmaradt, nem sikerült. Egy részét becsomagoltuk, többek között az ananászokat, amiket hivatalosan nem lehet a szigetről kihozni. ( semmiféle gyümölcsöt, zöldséget) Az apartmant kitakarítottuk, a kulcsokat leadtuk, a csomagok az autóban. Következett a kocsimosás, porszívózás, csaknem minden barangolásunk nyomot hagyott benne :). Ezután elindultunk pár ajándékot vásárolni, mire ezzel végeztünk már magasan járt a nap, az őrült turistákon kívül senki sem járt az utcán. Behúzodtunk mi is egy hideg italra, aztán elindultunk körülnézni St-Gilles-ben, mert még ez is kimaradt. Elsétáltunk az óceánpartra – utoljára –

megnéztük a kikötőt,

a strandot.

Találtunk egy makett kikötőt is.

A tengeri akváriumban sajnos hétfőn pont szünnap volt. Elcsigázva, egy újabb hideg ital után fél 3-kor elindultunk a repülőtérre.

Fél 4-kor visszaadtuk az autót. Bár nagyon vigyáztunk rá, ekkor vettük észre, hogy vagy a délelőtti parkolás során valaki, vagy az autómosó letörte az antennát, ezt majd még utólag kell rendezzük. Leadtuk a csomagokat. Még tettünk egy sétát a reptér körül, egy utolsó pillantás a pálmafákra

és 7 előtt kezdetét vette újabb maratoni utazásunk.

Az előzetes értesítésekkel ellentétben a gép visszafelé is leszállt Mauritiuson.

Réunion

Október 12 vasárnap

Egyszer végre sikerült időben elindulnunk, fél 7-kor már úton voltunk, irány egy esőerdő, a Forêt de Bébour. Tervben volt még egy tó, a Grand Etang és a Cascade Biberon vízesés, de ezekről a rossz idő miatt kénytelenek voltunk lemondani. Az esőerdőt azonban semmi körülmények között sem akartuk kihagyni.
St. Denis felé indultunk, majd az óceán partján autózunk St. Benoit-ig. Itt rátértünk a szigetet átszelő N3-as útra Plaine des Palmistes-ig. Innen már nem volt messze a Bébour hágó. Kicsit továbbmenve elértük a Takamaka felé vezető ösvény bejáratát.

Itt leparkoltunk, majd 1 órát másztunk az esőerdőben előre és ugyanennyit vissza. Takamakáig az út oda-vissza 20 km, erre már nem volt időnk. Az esőerdő maga a csoda, amerre a szem ellát növények egymásba kapaszkodva, és egymáson élnek, aszerint melyik mennyi fénnyel elégszik meg.

A fák ágai mindenféle görbületet hoznak létre a napfényért való tülekedésben. Minden talpalatnyi életlehetőséget kihasználnak.

Madárcsicsergés mindenfelé. Ez a terület a sziget és talán a világ legcsapadékosabb területe, évente 12 m (nem mm) eső esik. Ilyet egyszer mindenkinek látnia kéne. Két óra múlva csurom vizesen, de felejthetetlen élménnyel értünk vissza az autóhoz.

Ugyanazon az úton iparkodtunk hazafelé, mivel ez az utolsó nap amikor még barangolhattunk, próbáltunk valamit behozni a lemaradásból. Így St-Gilles-nél egyenest az óceán partjára indultunk fürdeni. ( a fürdőcucc mindig a kocsiban volt, hátha úgy jön ki a lépés, hogy valahol megmártózhatunk az óceánban, de erre a 8. napig várni kellett).

Bucan Canottól egészen St.Leu alattig a part mentén egy hatalmas korállzátony vonul végig, itt vannak a plage-ok, a strandolásra, búvárkodásra, szörfözésre legalkalmasabb helyek. A víz kb. 23-24 fokos lehetett, kristály tiszta, hatalmas hullámokkal, de a sekélyebb vízben elég sziklás. Kb. fél órát lubickoltunk, meglovagoltuk a hullámokat. Estére még egy szomorú feladat várt ránk, elkezdtük a csomagolást.

Réunion

Október 11. szombat

Reggeli után indultunk a Cirque Mafate felé. St.Gilles les Hauts-on keresztül, több kisebb falucska után kerestük az utat a 2205 m magasan fekvő Le Maido-ra. Harmadszorra sikerült is az elágazást megtalálni, a csak az egyik irányból látható táblát is bokor takarta. Végre ráleltünk, ekkor elkezdett szemeregni az eső, ahogy feljebb kapaszkodtunk, hol napsütés hol sűrű felhő fogadott. Sok esőbeállónak kiépített piknikező hely mellett autóztunk. A helyiek nagyon szeretik a természetet, hétvége lévén a nem éppen ideális időben csaknem mindet családok fogalták el, félig vagy teljesen beborítva fóliával, védve magukat a szél ellen. A szabadban sütöttek, főztek. Gyönyörű cryptomeria erdők között kanyarogtunk,

láttunk egy hotelt kiépített nyári szánkópályával. Fönt elég barátságtalan idő fogadott, eleinte a kalderából jóformán semmit sem láttunk,

de ahogy álldogáltunk, a felhők hol szétnyíltak, hol megint összezáródtak, a lyukakon sikerült nézelődni és pár fotót is csinálni.

A Cirque Mafat a három üst közül ( Cirque Salazie és Cirque Cilaos ) a legkevésbé járható és sok teljesen felfedezetlen része van még. A területet leginkább helikopterrel érdemes bejárni. A jelzett túristaösvények nagy szintkülönbséggel vezetnek, csak jó erőnlétben levőknek ajánlott, több napra beosztva az utat, szűk sziklafalakon egyensúlyozva.

A Le Maido csúcsot egy felállított faoszlop jelzi.

Körülötte hatalmas repedések mutatják, hogy a kaldera széle jelenleg is mozgásban van, a rég kihunyt vulkánba szakad majd egyszer.

Nagy sétát tettünk, a régi vulkáni talajon a növényzet próbálja átvenni az uralmat, szép virágokat, szakállas zuzmókat láttunk.


Visszafelé megint elkeveredtünk kissé, St-Paulnál jutottunk le a tengerpartra. Igy viszont utunkba akadt egy kis hindu szentély. Mindjárt meg is álltunk nézelődni, közben a szomszéd házból kijött egy gondnok féle, aki készségesen megmutatott mindent, sőt le is fényképezhettük.


Mivel semmi ennivalónk nem volt már, igyekeztünk az üzletek zárásáig hazajutni. Be is vásároltunk 3 napra, lepakoltunk majd végre elmentünk egy kicsit lubickolni szállásunk medencéjébe. A vacsora készítése közben gondolkodtunk el azon, milyen nap is van ma. Szörnyűlködve jött a felismerés, hogy nekünk már csak egy napunk maradt a szigeten, hétfőn este indulunk haza, pedig még keddre is terveztünk kirándulást. De elszaladt ez a 8 nap és annyi mindent nem láttunk még :( Bánatunkban gyorsan el is aludtunk, hogy a vasárnapot minél jobban kihasználhassuk még.

Réunion

Október 10 péntek

Ma sikerült viszonylag korán elindulni, már fél 8-kor :) Észak felé St-Denis-ig a szokásos araszolás, majd a városon átjutva

tovább St. Andé-ig viszonylag jó tempóban, szép időben. Itt fordul az út a Cirque de Salazie felé.
A Salazie üst Réunion egyik legcsapadékosabb vidéke, az esőt nem miliméterekben hanem méterekben mérik. A letérésnél már elkezdett szemerkélni az eső, ami hol csepegve, hol zuhogva, egész nap kitartott. Az út nagyon szép, még ilyen körülmények között is. A buja növényzeten látható, hogy ez a terület jóval több csapadékot kap a nyugati résznél. Csaknem minden kanyarban előbukkant egy vagy több vízesés,

volt ahol épp a kocsink tetején landolt :) A legszebb és legnagyobb a Cascade Blanche (Fehér-vízesés).

A víz több mint 100 m magasból zúdul alá. Elkészültek a szokásos fotók, aztán mentünk tovább. A táj lélegzetelállító, égbe nyúló helyek, hatalmas völgyek, érintetlen természet. Az út mellett néhány kisebb település pár házzal, mellettük chou-chou ültetvényeket láttunk (ez egy hosszúkás zöld színű zöldségféle, később meg is kóstoltuk)

Hamarosan elértük a hegyek között megbúvó Salazie városkát. Innen tovább kapaszkodtunk

az egykori kaldera szélén a Carozin hágón

Grand Ilet helyiségig, ami az épített út végét is jelenti, innen számtalan túra ösvény indul. Megnéztük a szép kis templomot,

sétálgattunk, lestük a számunkra ismeretlen növényeket, virágokat, majd vissza kellett autózni Salazie-ba, hogy onnan egy másik úton felkeressük Hell Bourgot. Ez a festői település valamikor híres fürdőhely volt. Kivételes gyógyhatású forrásvizét 1832-ben fedezték fel. Határában kis tábla hirdeti: egyike Franciaország legszebb falvainak. A település névadója „Madagaszkár és a hozzá tartozó szigetek” hajdai ura Louis de Hell admirális. Takaros utcácskáit kreol kúriák és fából ácsolt ódon villák szegélyezik.

A ma kihalt kisvárosról nehéz elképzelni a valamikori nyüzsgő életet. Főleg a partvidék gazdag ültetvényesei látogatták, de jöttek Mauritiusról, Párizsból és a francia gyarmatbirodalom más helyeiről is. Baudelaire is járt itt 1841-ben . 1948-ban egy pusztító ciklon okozta földcsuszamlás eltérítette a forrást, a fürdő kihalt, területét gyorsan elfoglalta az esőerdő, ma már csak nyomokban fedezhető fel. Továbbra is hol a felhőből szemerkélt, hol esett, így inkább felkerestünk egy kreol vendéglőt, ahol a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott.

Kreol sertés sültet ettünk ( gondolom attól kreol, hogy a fűszerezése a kreol csirkére hasonlított ), vegyes salátát, fűszeres burgonyát, rizst, valami chou-chu ételt (a párolt növényre sajtot olvasztottak) . Mindezt „kis” láboskákban szervirozták. Bár korábban elhatároztuk, hogy az adagok láttán csak egy személyre rendelünk, de ez mindig utólag jutott eszünkbe, így ennek az ebédnek is csak a felét tudtuk elfogyasztani. Ebéd után St.André felé indultunk vissza, majd onnan a tengerparton dél felé, így hazáig körbe is járjuk a szigetet. Megálltunk Bras-Pannonban, hogy megnézzük a Vanilia-Szövetkezetet.

Nem nehéz megtalálni, csak a vanilia illatát kell követni :) 16.20-ra értünk oda, sajnos az utolsó vezetett látogatás 5 perccel korábban indult, így arról lemaradtunk. Maradt a kis üzlet, ahol a szövetkezet különféle vanilia alapú termékeit árultak. Még sétáltunk egyet a parkban, majd mire elteltünk a vaniliával, indultunk tovább. Ste-Rose után nemsokkal értük el a Notre Dame des Laves templomot és az esernyős szüzet.

1977 áprilisában egy a szokásosnál nagyobb mennyiségű láva tört fel, óránként 40-50 km-es sebességgel hömpölygött a tűzfolyam, hamarosan elérte Piton Ste-Rose falucska házait. Miután a láva elpusztította a fél falut, a település kis kápolnája közelébe érve mozgása lelassult, majd teljesen megállt. Egy vékonyabb lávafolyás beömlött az ajtón, de a szentéjbe vezető lépcső aljánál végül megdermedt. Mára a kisebb károsodásokat kijavították. A kis templom ma zarándokhely. A mellette álló esernyős szűz a helyiek szerint többször megoltalmazta a környéket a vulkán pusztításától.

Már kezdett sötétedni és még hátra volt az óceánig futó lávamezők megtekintése. Itt egymást követik a különböző évek kitöréseinek csodás látványa ( 1931, 1961, 1990, 1943, 1976, 2007, 1986 ) Sajnos már csak néhány lávadarabot sikerült begyüjteni és a gyors sötétedés miatt a fotók sem sikerültek, indulnunk kellett tovább, hogy valamikor visszajussunk St.Gilles-be. Az eső is eleredt, viharos szél fujt. Egyszer csak hatalmas, sistergő, átláthatatlan párafelhő kellős közepén találtuk magunkat, egy méterre sem láttunk előre. Bár az út mellett láttunk valamilyen táblát, amiről csak a „tilos” feliratot értettük, de más választásunk nem volt, mint tovább menni. Kicsit megnyugtató volt amikor végre szemből is araszolt egy autó. (vagy ő sem érthette a feliratot, vagy az út azért járható) Gyanítom, hogy a szeptemberi lávafolyás még forró anyagára esett eső okozta ezt a jelenséget. Azért kicsit megkönnyebbültem, amikor túljutottunk az egészen. Mire felkapaszkodtunk St.Philippe fölé az úton, újabb megpróbáltatás következett. :) Az addigra tök sötétben trópusi felhőszakadásba kerültünk, az átláthatatlan esőfüggönyben próbáltunk tovább araszolni. Néhány autó kiállt az út szélére, de nekünk fogalmunk sem volt, hogy egy ilyen itéletidő meddig is tarthat, így hát evickéltünk tovább. Megkönnyebbültünk mikor úgy 30 km után az eső szelidült, lassan elértük St.Pierre-t, innen már ismerősebb úton mehettünk hazafelé. Este egyikünket sem kellett altatni.

Pihentetőül néhány gondolat a szigetről

Tényleg megtapasztaltuk az időjárás változatosságát, nekünk is kijutott mindenből ( kivéve a hóesés :) ) Az óceán nyugati partján – kivéve a déli legmelegebb órákat – nagyon kellemes volt, kicsi hőingadozással. A napfelkelte és a napnyugta a mienknél sokkal gyorsabban zajlik, nincs olyan nagy átmenet világosság és sötétség között. Reggel 6-kor kelt a nap, fél 7-kor már teljes verőfény, este fél 7 felé kezdett sötétedni, 7-re már véget is ért. A hőmérséklet reggel és este 20-22 fok, dél felé árnyékban 26, a napon a legmagasabb 32 fok volt. Mindig kellemesen fújdogál a szél. A levegő párás, de nem elviselhetetlen. Ragyogó kék ég és víz. A hegyekben a leghidegebb 15 fok körül volt, ennek ellenére pulóverre sosem volt szükség, elég volt egy hosszú ujjú póló. Az útikönyvekkel ellentétben nemcsak délelőtt 10-től borul felhőbe minden. Kifogtunk korán reggel is sűrű felhőt, szitálást, esőt, és voltunk délután is gyönyörű napsütésben. A dél-keleti parton keveset voltunk, de akkor elért egy trópusi vihar és esőfüggyöny is ráadásul késő este.
Még egy érdekesség: a félhold a nálunk láthatóhoz képest vízszintes és nem függőleges.

Olvastunk a nagy forgalomról, de arra nem számítottunk, hogy ezen a viszonylag kis szigeten a kis távolságok ellenére is az utazás ennyi időt vesz igénybe. ( a tanulság: célszerűbb több helyen szállást foglalni, így nem kell folyton ugyanoda visszaautózni) A szigeten körbefutó N1- N2 autóút-autópálya gyakorlatilag reggeltől estig telített. Iszonyatos a kamionforgalom is. A keleti oldalon hosszabb az autópálya, a nyugati parton váltakozik az autóúttal, de az autópálya kiépítésére hatalmas építkezések folynak. A főváros és St-Gilles közti 35 km-t általában 45-60 perc alatt lehetett megtenni, de volt ennél jóval több is. A nagyobb városok becsatlakozó útjainál vagy ahol a két sáv egyre szűkült rendszeresek voltak a dugók. Ennek ellenére koccanást, balesetet sehol sem láttunk. Az autósok nyugodtak, agresszív vezetőt alig láttunk. Az előírt sebességhatárokat betartják.
A part menti szegélyt elhagyva az utak meredeken emelkednek, szerpentinek, sok helyen 90 fokos hajtűkanyarokkal. Az útpatka szélén mindenütt jó fél méteres árok, észnél kell lenni, mert egy szembejövő busz vagy kamion esetén nincs hová lehúzódni. Több mint 2000 m magasságig valamennyi meglátogatásra érdemes hely autóval jól kiépített úton megközelíthető. A turistautak indulásánál mindenütt parkolók vannak, az út mentén kiállóhelyek gyönyörködni a szép kilátásban.
Minden út jól jelzett, bár a táblákat – a kisebb helyeken - néha eldugják és nem minden irányból vehető jól észre. Sok a körforgalom, itt aztán lehet körözni, míg az ember megtalálja a helyes irányt :) Autóbusszal úgy tünt mindenhová el lehet jutni, még a legmagasabban fekvő településekre is, azonban általában csak napi pár járat van, a forgalom miatt gondolom a menetrendet sem tudják tartani, a megállókban az utazni vágyók békésen várakoznak. Sokan az út mellett gyalogosan teszik meg a néhány km-t várakozás helyett. A szigetre látogatók az autóbérlést preferálják, ebben nagy a cégek kínálata.

Az emberek barátságosak, próbálnak segíteni, leginkább a kreol nyelvet beszélik, de a franciával is lehet boldogulni. Angolul csak kevesen, a túristák által sűrűn látogatott helyeken beszélnek. A tájékoztató táblák csaknem kizárólag franciául informálnak. Olvastunk arról, hogy az állandó lakosok között nagy a munkanélküliség. Ez érzékelhető is, a városokban, utak, parkok mentén csoportosan üldögélnek 20-30 éves emberek, láthatóan minden cél nélkül, sokszor egész családok is így töltik a napot, a felnőttek iszogatnak, beszélgetnek, a gyerekek – az ujszülöttektől a nagyobbakig körülöttük.
Láttunk kígyózó sorokat épületek – nekünk úgy tünt bank vagy valami pénzintézet - előtt, ahol kizárólag kreolok álltak valamilyen igazolvánnyal a kezükben,
elképzelhető, hogy a támogatásra vártak. A nők arca kifejezetten szép, egzotikus. A fiatalok karcsúak, az idősebbek csaknem mind testesebbek.

A szigetre látogatók csaknem mindegyike francia, ők országon belül vannak, elvétve hallottunk 1-2 németül vagy angolul beszélőt. Mivel a sziget sokkal több túristát már nehezen viselne el, így gondolom ezért nem is reklámozzák túlzottan más nemzetek fiai felé. (pl. a működő vulkán területét évente 300.000 kiváncsiskodó keresi fel ) Egy francia a szigeten mindent megtalál amit otthon is, komfort, kiszolgálás, lehetőségek, fűszerezve a trópusok kínálta csodákkal. ( Csak egy példa: megálltunk egy út melletti mobil árudánál inni valamit, leültünk a pálmafák alá kitett asztalokhoz. Nem messze egy fa bódé volt toilette felirattal, Félve kerestük meg. A kicsempézett bódéban vízöblítéses wc, kézmosó, papír, kézszárító, hideg-meleg víz, de jó lenne itthon is néhány túristaszállón ilyet találni )

Réunion

Október 9 csütörtök

Már tegnap este is folyt az orrom, reggelre totál benáthásodtam, kapart a torkom, jött nagy adagban az aszpirin és a C-vitamin :) Segített is valamit, de így már majdnem dél volt, mire el tudtunk indulni. Délelőtt beszereztem az újabb – már működő - wifi kódot, de most a böngészők nem működtek, feladtam :(
Ma észak felé indultunk a tengerparti úton, La Possessionnál rátértünk egy szerpentinre ami a hegyeken vezetett St-Denis felé. A hegyről gyönyörű a kilátás a városra és az óceánra.

Kb. 1000 m magasan értük el a Cascade Maniquet vízesést. Az útról ereszkedtünk lefelé kb. 15 perc alatt 200 m-t, cryptomeria és guájava erdők között.

A vízesés csak folydogált, a tó a száraz évszaknak köszönhetően teljesen kiszáradt.

A környék így is nagyon szép volt.

Megkóstoltuk a guájava fa termését, ez egy kis piros bogyó, nagyon édes, íze a málna és ribizli keverékére emlékeztet.

A vízeséstől felkapaszkodva még sétáltunk egyet a környéken

és hazaindultunk a gyógykúra folytatására :) St-Denis-él rátértünk a partmenti útra, ahol a szokásos ( erről majd később még írok) csúcsforgalomban araszolva csaknem másfél óra altt tettük meg a 35 km-es távolságot, így csak este 8 felé érkeztünk.

Réunion

Október 8 szerda

Az utikönyvek ajánlása szerint a Fournaise vulkán területére ajánlatos hajnalban indulni, mivel délelőtt 10 körül az egész vidéket sűrű felhő és ködpára lepi el . No nekünk a hajnali kelés nem sikerült, ennek ellenére nekivágtunk az útnak, próba-szerencse, de utóbb kiderült, jól tettük.
A vulkán kb. 500.000 évvel ezelőtt született, működése alapján a Hawaii tipusu pajzsvulkánok közé sorolják, ezekre a viszonylag szelid kitörések jellemzők. Két működő krátere a Dolomieu és a Bory a sziget fő attrakciója. Volt év amikor csak 1 napig működött ( 1990) két évvel később viszont 7 hónapig. Az idén 10 napig, de arról is lekéstünk.
Dél felé indultunk az óceán partján

majd St.Pierrnél elkanyarodtunk Le Tampon-on keresztül Bourg-Murat városkáig. Az út gyönyörű, folytonos szerpentinnel, itt-ott kilátóhelyekkel vezet folyamatosan felfelé. A városban van egy Vulkánok háza nevű kiállítóhelyiség, innen indul a vulkánhoz vezető, jól kiépített út. Eleinte még sűrű erdők között kapaszkodik felfelé aztán a táj folyamatosan változik. Előbb egy lávahomok sivatag, majd vulkanikus sziklák, amelyeken már gyér növényzet is megtelepedett. Az út utolsó szakasza már nem aszfaltozott, de jól járható, holdbéli tájon jutottunk el a 2311 m magasan levő parkolóhoz, Pas de Bellecombe-ig. ( a fotózást a visszafelé útra tartogattuk, mert az ördög nem alszik és mégis jönnek azok a fránya felhők )

Fent is gyönyörű napfényes idő fogadott, bár a hőmérséklet jóval alacsonyabb volt, mint a tengerparton. Előkerültek a pulóverek is, amitől aztán pár száz méter után gyorsan meg is szabadultunk. Leereszkedtünk a kaldera széléig, ahol a további utat kapu zárta le,

a folyamatos lávafolyás miatt a terület nem látogatható. Azért lekukkantottunk, láttuk a kalderába vezető hosszú lépcsősort.

Innen két „kisebb” túrát javasoltak a lezárt terület határán, ahonnan a kaldera egy része jól belátható. Kb. 2 km után értük el a Piton Partage-t, a túra legmagasabb pontját,

innen jól ráláttunk a „pici” Fornica Leo kráterre.

Ez egy 1753-ban született egy oldalcsatornás kitörés eredményeképp, már régóta nem működik, a nálunk szerencsésebbek bele is kukucskálhatnak a szájába. . Tovább mentünk, több száz sziklából és gyökerekből álló lépcsőfokon lefelé Nez Coupé de Ste-Rose ( Ste.Rose csapott orra ) felé.

A szintkülönbség kb. 500 m volt, amit felfelé megmászva igencsak megéreztünk. A mostani lávafolyásból sajnos nem láttunk semmit. Visszaérve a parkolóhoz, kifújtuk magunkat, majd visszaindultunk, sűrűn meg-meg állva a még mindig ragyogó időben fotózni.

Az egyik nézelődésnél megszólított egy hölgy magyarul. Mint kiderült Párizsban él, és épp a szigeten dolgozó lányához jött látogatóba. Sötétben érkeztünk a szállásra és mivel ma a vásárlás teljesen kiment a fejünkből, elmentünk egy kis étterembe vacsorázni.

Mint kiderült ez az étterem marhahúsokra specializálódott. Én – aki ezért, főleg nyersen nem rajongok – kinéztem az egyetlen sertéshúsból készült ételt, persze rá is fáztam. Hurka formájú, bélbe töltött sertés gyomor volt. Így nekem maradt a köret és a sokféle grillezett zöldség.