Hétvége az Őrségben

Csak most jutottam hozzá, hogy beszámoljak a múlt hétvégi utazásunkról. Dél Dunántúlon, közel a Szlovén határhoz, az Őrségben jártunk. Sokáig meditáltunk rajta, hogy autóval vagy a jóval olcsóbb vonattal menjünk. A 4,5-5 órás vonatozás kissé elrettentett és mint utóbb kiderült egyébként is jól döntöttünk, így egy pihenőt is beiktatva 3,5 óra alatt Nagyrákoson voltunk. K. barátnőm Nagykanizsáról már ott várt minket. Elindultunk a vasútállomásra és kis idő múlva beért turista barátaink vonata is.

Bepakoltuk a két autóba a csomagjaikat, nekik még volt kb. egy km gyaloglás a szálláshelyig. Ott már várt a 3. autó Flórival

és hamarosan megérkezett J.F. is a túra szervezője családjával a Balaton mellől. A ház egy kedves régi tornácos parasztház volt.

A szomszéd hozta is a kulcsokat azzal, hogy a gazda majd délután érkezik. A döbbenet a szobák kinyitása után ért minket, úgy tűnt itt nem várt ránk senki. Az enyhe kifejezés, hogy a szobák koszosak voltak, az ágyakon az előző lakók ágyneműje, a levegő dohos, úgy is mondhatnánk, hogy büdös. Látszott, hogy hónapok óta itt nem járt senki. Kihordtuk az udvarra a matracokat, bútorokat, hogy szellőzzenek.

Összekészítettük úti hátizsákunkat és indultunk első rövid túránkra. Végigsétáltunk a falun,

majd a sportpálya mellett igyekeztünk a zöld jelzésen az Ispánki patak mentén Ispánk felé. Szép dimbes-dombos, erdős részem haladtunk.

A falu szélén mindjárt egy fogadó állt, betértünk, a nagy melegben jól esett egy kis hideg itóka.

Innen visszaindultunk Nagyrákosra, végül legyúrtunk összesen 13 km-t. A fiúk mindjárt nekiálltak tüzet csiholni, készült a bográcsba való gomba és csirkemell.

Közben barátnőmtől is elbúcsúztunk, indult vissza Nagykanizsára. Míg főtt a pörkölt, megjött a gazda is, rohamban takarított kicsit, a szállás így is messze volt az elvárhatótól. Úgy döntöttünk, hogy keresünk magunknak másik szállást. Szerencsénkre T.K. délután elkérte az ispánki fogadó telefonszámát. Felhívtuk és volt is egy szobájuk. Mivel szerencsére nálunk volt az autó, késő este át is költöztünk.

Vasárnap reggel egy hosszabb túrára indultunk. Vonattal átmentünk Bajánsenyére, innen indult a kék jelzés Velemérre.(az út 22 km volt) Kercaszomor után Szomorócon megnéztük a régi szoknyás haranglábat,


majd átkelve a Kerca patakon,

a Szent Vendel templomromot. Innen egy szép fenyveserdőn át dél felé, közvetlenül a Szlovén határ mellett jutottunk el Magyarszombatfára.
Megnéztük a falut,ami fazekasairól híres,

betértünk a “Tűzzománc Szomjoltóba”,

majd egy fazekas vásáron megkóstoltuk a dödöllét is.

Hosszabb pihenő után, még mindig nyári melegben folytattuk az utat Velemérre. Közben Gödörháza határában láttunk egy másik – még régebbi – haranglábat.

A veleméri Árpákori templomhoz a falu szélén vezetett végig az út. Több szép régi faházat is láttunk.

Templomban részletes ismertetést kaptunk történetéről egy nagyon lelkes hölgytől.



Innen már csak a faluba kellett lejutni, ahonnan busszal értünk vissza Nagyrákosra. Az estét a Alsószeri csárdában töltöttük.

Hétfőn – miután a tegnapi kb 22 km-es úton eléggé elfáradtunk – úgy döntöttünk, hogy az aznapi pár órás túrát kihagyjuk. Reggel nem kellett rohanni, kényelmesen megreggeliztunk és egy finom kávé után délelőtt elindultunk hazafelé. Útközben még betértünk a Kis-Balatonhoz, sétáltunk egyet a Kányavári szigeten.

Bár húsvét hétfő lévén délután Budapest előtt már sokasodott a forgalom az autópályán, igy is kényelmesen hazaértünk.

Dél-Zala

Mivel Emeséék Angliába utaztak,hogy Máté végre találkozhasson az apukájával, Örsi meg Normandiába, a hosszú hétvégét Dél-Zalában töltöttem. Péntek este indultam K. barátnőmhöz Nagykanizsára. Szombatra kinéztünk egy kis túrát. Szerencsére szép napos idő lett, elautóztunk Miklósfára. A piros jelzésen egy kört terveztünk, megkerülve a miklósfai halastavakat. Leparkoltunk a falu szélén a buszmegálló mellett és elindultunk a turistajelzésen. Nagy répaföldek között értük el a jópofa szentgyörgyvári pihenőt, majd tovább indultunk az arborétum felé.



Egy óra múlva már gyanús lett, hogy újabb település szélére értünk, nagy okosan megállapítottuk, hogy a piros jelzésen ellenkező irányba kellett volna elindulnunk :) Sebaj, visszafordultunk, és ha már így alakult, megkerestük a térképen az út mellett jelzett Romlott várat. K. már járt ott, de így sem volt egyszerű, az úttól alig 500 m–re levő dombot semmi nem jelzi. (régebbi fotókon láttam egy jelzőtáblát, de azt már valaki elvitte ) Igaz találtunk ott egy geoládát, de ahhoz gps is kellett volna. Azért nem vagyunk annyira elveszettek, végül fel is kapaszkodtunk. A várból a várárok látszik és azon egy bejárati rész, egy víz nélküli elég mély kút és néhány falmaradvány. A dombtetőn meg egy újabb keletű roskadozó építmény.



Bajnai Both János felesége, Apollónia, 1480-ban kezdte meg Botszentgyörgy várának építtetését. 1566-ban, Szigetvár eleste után, Both Gáspár vezetésével a vár sikeresen ellenállt a török ostromnak. Az 1570-es években a várat délről, nyugatról és északról földsánccal is megerősítették. Ugyan 1575-ben a török ismét sikertelenül ostromolta, de az ezután kialakított új védelmi koncepció alapján Botszentgyörgy feleslegessé vált és 1577 után felrobbantották. A legendák szerint a castellum alápincézett északi szárnya és a várkápolna nem, s az öregtorony is csak kissé sérült meg. Így amikor 1600-ban Kanizsa vára a törökök kezére került Kucsul Hasszán kanizsai pasa kéjlakot alakíttatott ki benne (innen származtatják a várhoz ragasztott romlott jelzőt :). A környék idehurcolt lányai és asszonyai azonban ellenálltak a pasa szerelmének, bármily módon próbálkozott is. Ajándékait elutasították, kincseit megátkozták. Erre a pasa iszonyú haragra gerjedt és rájuk gyújtotta a várat. A tűz végképp elemésztette a castellumot, maga alá temetve a pasa ajándékokkal teli ládikáját is; melyet az átoktól tartva a Kucsul Hasszán a várban hátrahagyott. A Botszentgyörgyi vár régészeti kutatásait 1967-ben kezdték meg, majd 1987-re teljesen feltárták, s kisebb részben restaurálták is. Kincset azonban nem találták. Jelenleg restaurálásnak nyomát sem látni, mindent benőtt a gaz és a borostyán. Visszasétáltunk kiindulási pontunkhoz, majd 1-2 km után elértük az arborétum bejáratát. Az újabb várható viszontagságok előtt még ittunk egy finom kávét :)
A turistaút az arborétum területén vezetett. Az arborétum 28 hektáros területen helyezkedik el. Az erdőt zömében fenyők teszik ki, ezek közül többségben vannak a mammut, luc, douglas és erdei fenyők. A legidősebb fa a központi téren található tölgyfa ami több mint 130 éves. A kapun kilépve hamarosan egy horgásztónál találtuk magunkat. Itt egy kicsit megpihentünk, napoztunk, néztük a tóból ki-ki ugráló halakat :)



Bandukoltunk tovább és a térkép szerint egy sárga jelzéssel kellett volna találkoznunk, de ez sem jött össze :) A szántóföldek között vezető út egyszer csak véget ért. Valahol elnéztünk egy elágazást. Sebaj, a térképen levő magasfeszültségű vezeték útbaigazított, igaz így nem jutottunk el a halastavak végéig, hanem Mórichelynél mindenen átvágva próbáltuk megközelíteni a halastavakat. Eleinte még volt ösvény, aztán már csak a száraznak nem mondható nádason kellett átvergődnünk és ki is jutottunk a tópartra. A tóban rengeteg madár volt, hangosan kergették egymást, de ők nem akartak közelebb jönni, mi meg nem tudtunk tovább menni :) így is készült róluk néhány fotó.



Mikor kigyönyörködtük magunkat, indultunk visszafelé. Közben előbb egy sikló, majd egy kis róka ugrott elénk a nádasból. Beértünk Miklósfa szélső házaihoz, mint kiderült, az utcasor házainak hátsó kertjeihez :) Hogy ne kelljen túl nagy kerülőt tenni, egy egyik házon átkéretőztünk, így tovább a faluban bandukoltunk az autóig. Visszaérve Nagykanizsára K. testvére még egy késői ebéddel vagy korai vacsorával várt minket. A napot egy cukrászdában fejeztük be :)
Vasárnap délelőtt elmentünk a Magyar Plakát Házba ahol a Trák királyok völgyének aranykincseiből hirdettek kiállítást. A nagy sajtóvisszhang okozta talán a túlzott várakozást, de a kiállítás kicsit csalódást okozott. Összesen kb. 6 db kisebb aranytárgyat állítottak ki, ezek valóban gyönyörűek voltak, néhány cserép és bronz edényt, a falakon plakátok ismertették a tárgyak megtalálási körülményeit, nagyrészt csak angol nyelven.

http://www.kanizsaikultura.hu/index.php?parent=plakat_haz&menu=

A kiállítás után elindultunk előbb Bucsuszentlászlóra, majd Zalaegerszegre, ahol K-nak kellett valakivel találkoznia.
A hagyomány szerint maga Szent László király rendelte el egy kis kápolna építését Bucsuszentlászlón, miután csodás módon megmenekült az őt üldöző seregtől. Az ősi kápolnához építették közel háromszáz éve a méreteiben is impozáns barokk templomot, berendezése az évszázadok folyamán alig változott. A templomhoz tartozó épületben a Fővárosi Önkormányzat Pszichiátriai Otthona működik. Mivel munkám során kapcsolatban állok velük, gondoltam itt az alkalom, hogy kicsit bent is körülnézzek :) Az igazgató távollétében nem fogadtak túl szívélyesen, de azért nem hagytuk magunkat és amit lehetett megnéztünk.



Innen már alig fél óra alatt Zalaegerszegen voltunk. Volt egy bő óránk, így körülnéztünk a városban. Mondjuk ez az egy óra áttekintésnek elég is volt. A város elég jellegtelen, néhány érdekességet azért sikerült lefotózni.







Sétánk végén több száz rendőr felvonulására lettünk figyelmesek, teljes rohamfelszerelésben. Mint kiderült a közelben levő focipályához igyekeztek a ZTE-Videoton meccsre rendfenntartónak.



Visszafelé Nagykanizsa előtt Fűzvölgynél a Kőnig étteremben vacsoráztunk. A 200 férőhelyes étteremben rajtunk kívül senki sem volt, talán ezért volt olyan morcos a felszolgáló, mit képzelünk, hogy csak nekünk főzzenek :) De mi már elég edzettek vagyunk, így egy helyi specialitást, fűzvölgyi pecsenyét rendeltünk, szalonnával, hagymával, kolbásszal töltve. Ebben nem csalódtunk. Finom és bőséges volt. A vacsora után negyed óra múlva már Nagykanizsán voltunk.
Hétfőn reggel kicsit lustálkodtunk, majd pakolás és délelőtt zuhogó esőben indultam vissza Budapestre.
Kellemesen telt ez a hétvége, köszönet érte K-nak :)