Tegnap

túljutottunk az idei - immár 5.- hivatali juniálison.
A korábbiakban leírtakhoz nincs sok hozzáfűzni való, talán csak annyi, hogy még sikerült ismét Hárshegyen megrendezni, a dunabogdányi utazás elmaradt, kicsit szerényebbre sikeredett, dehát a válság az mindenhol válság :)
Néhány fotó:

Csángóföldi barangolások 2.

Szombaton reggeli után összecsomagoltunk, elbúcsúztunk Gyimesbükktől és házigazdáinktól majd indultunk, hogy átkeljünk a Kárpátokon, tovább Moldva felé. Ágasnál épp heti vásár volt, na nekünk is ott a helyünk :) Bóklászás közben egy asszony szólított meg, aki túrót, sajtot árult. Kérdeztük, miből gondolta, hogy magyarok vagyunk, azt mondta, csak ránk kellett néznie :))) Sőt az is kiderült, hogy a Hidegségből érkezett, így mindjárt volt beszédtémánk is.



Vettünk is tőle finom juhsajtot ( amit aztán hazautazáskor „szerencsésen” Klézsén felejtettünk )
Bükktől Kománfalváig az út elég rossz volt, sok helyen annyi kátyú, hogy kikerülni sem lehetett, innen azonban jól lehetett haladni. Kora délután érkeztünk, így azonnal bakancsot húztunk és gyalogosan elindultunk az 5 km-re levő Somoskára.



Szombat délután lévén elég kihalt volt a falu, körbe sétáltunk, nézegettük a házakat, gondoltuk ráakadunk a magyar „iskolára”. Ez nem járt sikerrel, végül egy gyerekcsoportot szólítottunk meg, akik valamennyire elmagyarázták merre menjünk. Nyomban ki is osztottuk köztük csokikészletünk egy részét. Keresgélés közben egy asszony szólított meg minket, elmondtuk Benke Paulinát keressük. Épp anyósa háza előtt beszélgettünk ( Paulina a szemközti házban lakott, de nem volt otthon )
A néni beinvitált a házba bár először elég bizalmatlan volt, azért megmutatta azt a szobát, ahol a foglalkozásokat tartják. Beszélgetés közben kiderült, épp pálinkát főzött hátul az udvarban, mindjárt meg is kínált vele, mi pedig őt cigarettával, innentől már elillant a bizalmatlansága :))



Jól elbeszélgettünk, sőt erősködött, hogy Paulina házát is nézzük meg, így oda is átmentünk. Búcsúzáskor megígértük, még visszatérünk, hogy találkozzunk a gyerekkel is. Szállásunkon Angéla a tulajdonos nem volt otthon, lánya – aki magyarul csak pár szót beszélt és édesanyja Maris fogadott. Szerencsénkre egy bőbeszédű asszonyság volt, akiből 1-2 kupica után ömlött a szó csángóul. Mivel utunk egyik célja a csángók beszédét meghallgatni, nagy szerencsének tartottuk, hogy vele találkoztunk. Előkerült a kamera is, amivel a társalgást megörökíthettük. Eleinte nehezen értettük, de ez később sokat javult, talán a fülünk is hozzászokott, az általunk nem használt szavak – kivéve a közé kevert román – megfejthetők voltak.
Vasárnap reggeli után útra keltünk. Először Marishoz mentünk. A kis házban a ládafiából előkerültek a régi, gyönyörű hímzett blúzok, szoknyák, kendők. A fotózás kedvéért beöltözött, sőt még nekem is jutott belőle, így pár percre én is „csángó lánykának” érezhettem magam :)



Miután visszavedlettünk „polgári” öltözékünkbe, elindultunk Külsőrekecsinbe. A főútról letérve Újrekecsinbe értünk, itt új utcasor épült egy dombon, a pár évvel ezelőtti áradás során elpusztult házak helyett. Nemsokkal ezután – a szokásos minőségű úton, lépésben – elérkeztünk Külsőrekecsinbe. Épp pünkösdi misére és bucsura készülődtek. Sikerült a falun átvergődni a sok parkoló autó és árus között, majd a falu végén mi is leállítottuk az autót. Visszasétáltunk a templomhoz, az odavezető úton már nagyon sokan álldogáltak, biztos, hogy a környező falvakból is sokan eljöttek.



Az istentisztelet a szabadban folyt, románul egy csángó pap celebrálta. A moldvai csángók már a középkortól folyamatosan kérelmezték, hogy részükre magyarul tudó papot küldjenek és az istentisztelet csángó-magyarul legyen, de sajnos mind a mai napig ezt nem sikerült elérniük. A velük való beszélgetés során többször szóba került ez, sérelmezték, hogy a magyar katolikus egyház ebben az ügyben nem tesz lépéseket Románia felé. A tömegben csak néhány idősebb asszony vett fel szép csángó öltözetet.



A bucsunak kicsit kínai piac jellege volt, sok bóvlival, semmi kézműves, vagy a vidékre jellemző tárgyat nem árultak. Nézelődés közben megszólítottunk egy idős asszonyt, aki megengedte, hogy szép öltözékében lefotózzuk.



Kis séta után átvergődtünk a falun és a tömegen, majd útba ejtve Csíkfalut és Dózsaújfalut, visszatértünk Klézsére, ahol a központban megnéztünk egy felújított templomot, aminek szerencsére régi faragott ajtaját meghagyták.



Ezután leraktuk az autót és elsétáltunk a Szeret folyóhoz. Útközben egy férfival elegyedtünk beszédbe, akitől megtudtuk, hogy a közelben egy magántulajdonban levő halastónál dolgozik, invitálására meg is néztük.



A rendezett tavacska körül napernyők, alatta nyugágyak, hogy kényelmesen lehessen lesni, van-e fogás :) Kicsiny szobácskákban éjszakázni is lehet. Napidíj ellenében lehet pecázni, emberünket arra alkalmazzák, hogy a látogatók által eldobált nem kevés szemetet, palackokat naponta többször összegyűjtse, de ennek eredménye meg is látszott a környezeten.
A folyómedret magas betonfal övezi,a vízpartig nem lehet elmenni.



Kicsit nézelődtünk, aztán indultunk visszafelé, miközben a legelésző ökrök igencsak csúnyán néztek ránk, még szerencse, hogy lábuk össze volt kötözve.



Útba esett Maris háza is, megnéztük a pár hetes kecskegidákat.



Hamarosan elkezdett szemeregni az eső, igyekeztünk vissza a szállásra és közben ilyen gyönyörű szivárványt láttunk.



Hétfőn Lészpedre indultunk. Márton Attila tanítóval az iskola udvarán találkoztunk. (Előzetesen e-mailben egyeztettük vele az időpontot). Kedvesen fogadott. A beszélgetés során megtudtuk, hogy az egykori magyar iskola mellé építették a román iskolát. A román igazgatónővel kialakított jó viszony ( kimondottan nem támogató, de nem is akadályozó) kapcsán sikerült a volt magyar iskola egy termét magyar oktatásra megszerezni, így naponta 12 órától indulhat a foglalkozás.



Bizonyos számú magyar szülő kérelme is kellett ehhez – sikerült megszerezni – így még támogatást is kapnak. Ettől függetlenül senkit sem küld el, aki szeretne részt venni az oktatáson. Sőt. Mi délelőtt jártunk ott, amikor elvileg tanítás volt a román iskolában. A gyerekek egy része az ablakban könyökölt, mások az udvaron ácsorogtak. Kiderült, hogy gyakran a tanár hivatalos ügyeit is tanítás közben intézi, magára hagyva a gyerekeket. Sokan 3 év alatt sem tanulnak meg írni-olvasni. Attila egyenként szólította meg és invitálta be őket a magyar tanterembe. Akinek volt kedve, mehetett. És szerencsére egyre többen vannak.
Néhány szülő félelemből nem kérte a magyar oktatást, így kihasználva a román oktatás lazaságát, ezek a gyerekek a hivatalos tanítás végéig csavargás helyett is itt kötnek ki, sokuknak a szülei nem is tudják, hogy ide is járnak. Attila sok tárgyi és személyi segítséget kap Magyarországról, a tanításhoz minden felszerelésük megvan – több számítógép is érkezett ajándékba. Ottjártunkkor épp Pesthidegkúti waldorf iskola végzős diákjai segítettek a tanításban. Attila a gyerekekkel rendszeresen részt vesz ének és táncfesztiválokon, nyári táborokat szervez, csángó családoknál megszervezi a vendéglátást a Magyarországról érkezőknek. Célja a nyelvtudás legalább szinten tartása – ez sem egyszerű – de volt már tanítványa aki a csikszeredai magyar gimnáziumban tudta folytatni tanulmányait. Örültünk hogy megismertük ezt az elkötelezett, önzetlenül segíteni akaró fiatalembert.

Attila tanácsára felkerestük a közeli, a nehéz megközelítés miatt annál messzebb levő Bergyilla települést. Román falvakon autóztunk keresztül a szokásos alig járható úton, információt nem kaptunk, míg végre egy román bácsi lelkesen, kézzel-lábbal mutogatva irányított el minket. Néhány vargabetű után – tábla sehol sem volt – ráleltünk a falu templomára. Nézelődés közben a harangozó szólított meg, készségesen beengedett a régi templomba, ami használaton kívül van – összedőlés fenyegeti – pedig nem is olyan régi, az 50-es évek elején épült.



Bent az oltárnál találtunk egy 1811-ben Bécsben nyomtatott latin nyelvű bibliát porosodni. A román papnak nincs rá szüksége. Fájó szívvel hagytuk ott, ki tudja mi lesz vele.



A faluban 24 magyar család él, az ők adományaiból épült fel a régi mellett az új, modern templom. ( Mint mindenhol Csángóföldön, a katolikus hit nagy összetartó erő )



Kora délután indultunk vissza Klézsén keresztül Pokolpatakára, ahol rögtön a falu elején szép új templomot találtunk. Előkerült a harangozó lánya, kinyitotta, így belülről is megnézhettük.



Elmesélte, hogy a templomot egy hete szentelték fel, azóta elhunyt papjuk tervezte, német és holland segítséggel valamint a hívők adományaiból valósult meg. A karzaton kis könyvtárat is kialakítottak, román, német, angol nyelvű könyvek mellett magyart nem láttunk.
Innen másik irányból mentünk ismét Somoskára, hogy találkozzunk Benke Paulinával.



Somoskán az iskolában heti egy magyar óra van, ezért iskola után gyüjti maga köré a gyerekeket.
Épp háza udvarán találtuk a kis csapatot. Énekeltek, verseket mondtak. A találkozás örömére kiosztott csokinak nagy sikere volt :) Vittünk tanszereket is, amit majd jól tudnak használni. Nyáron Szatmárnémetibe készülnek táborozni.



Sajnos itt a román iskolaigazgató és a pap is a magyar oktatás ellen van, Paulinának nincs olyan szerencséje, mint Márton Attilának. Így is rendszeresen 15-20 gyerek keresi fel őt. Támogatást nem kap, csak az időnként Magyarországról érkező adományokat. A gyerekek kedvesek, barátságosak. Egy fecske is csinálhat nyarat nehéz körülmények között, de ez nem szegi Paulina kedvét. Örültünk a találkozásnak és reméljük a jövőben is kapcsolatban maradunk.

Visszatérve Klézsére a panzió udvarán már sült a mics és kolbász vacsorára.



Utána még elbeszélgettünk és borozgattunk Angélával és férjével.
Kedden délelőtt összepakoltunk és indultunk vissza Tordára. Megálltunk Farkaslakán, megnéztük Tamási Áron sírját ( házát már korábban meglátogattuk),



vettünk „vásárfiát”, majd Parajdon egy háznál pótoltuk az elhagyott juhtúrót, kiegészítve egy kis sajttal. Tordán éjszakába nyúlóan folyt az élmények mesélése.
Szerdán reggel elköszöntünk kedvenc unokatestvéremtől és családjától, indultunk hazafelé kis körösfői és Debrecen mellett Vekeri – gulyásleves – kitérővel.

Szép volt az út, örültünk, hogy nekivágtunk.

Valamennyi fotó itt látható.

Csángóföldi barangolások 1.

Hazaértünk. Megtettünk több mint 2000 km-t, volt részünk kánikulában és fagyoskodtunk is, találkoztunk kedves – szerencsére ők voltak többen - és kevésbé kedves emberekkel, meglátogattuk a rokonokat, gyönyörű tájakon autóztunk. Szeretünk kényelmesen utazni, itt-ott meg-meg állva, betérni egy étterembe, ha valami váratlan bukkan elénk, ne szalasszuk el, így aztán a 9 nap a sok és tervezett látnivalóhoz képest elég kevésnek bizonyult. De most ennyire volt lehetőség.

Kedden indultunk. Mindjárt útba ejtettük Egerszalókon a Hangácsi pincészetet, ahol vettünk finom 2007-es Cabernet Sauvignont és természetesen vittünk a rokonoknak is.



Egerszalókon még sosem jártam. Amióta hévizet találtak a 2000 lakosú község mellett irtó nagy építkezések voltak és folynak most is.2007 nyarán nyílt meg az exkluzív Gyógy – és Wellnessfürdő 17 kül- és beltéri medencével, szállodák, üdülők sora épült. Egyébként Egerszalók az egri történelmi borvidék része.



A kis kitérő után irány első uticélunk Torda. Már a határtól komoly forgalom volt – főleg kamionok - repeszteni nem lehetett. Kolozsváron – mint máskor is – nem találtuk a Tordára vezető utat. Két éve a belvárosban keringtünk, most a kamion elterelő útra tévedve araszoltunk. Azt nem tudtuk eldönteni, hogy a táblákban van a hiba vagy bennünk :) Délután 4-re meg is érkeztünk. Unokatestvéremmel és családjával örömmel üdvözöltük egymást. Vacsora után késő éjszakába nyúló beszélgetés és borozgatás folyt. Előkerültek Sanyi kincsei is.



Másnap reggeli után elköszöntük. Marosvásárhelyt kikerülve Ákosfalvánál tértünk rá a 13-as útra, majd Balavásárnál a 13A-ra. Gyulakután megálltunk egy kávéra. A faluképet uraló hőerőmű valamikor sok embernek adott munkát, de már csaknem 10 éve áll gazdátlanul.



Szováta előtt még megnéztük Hármasfalu szép kis templomát,



majd Parajdon megebédeltünk. A Telegdi vendéglőnél már máskor is megálltunk, most sem csalódtunk, ízes erdélyi töltött káposztát kaptunk. Ebéd után indultunk aznapi uticélunk Gyimesbükk felé. Miután megtaláltuk szállásunkat a Rákóczi vár kempingben,



gyorsan kipakoltunk és felsétáltunk a falu szélén velünk szemben levő kontumáci templomhoz.



Már nagyban folyt a készülődés a pünkösdi ünnepekre, a Duna TV stábját várták. Mellette még láthatók a régi templom romjai is. Meglestük a kerítésen átbújva a 30-as őrház környékét – ide később még visszatértünk – és a Tatros folyót. A most csendes folyó pár éve áradásával egész településeket tett rommá.



Igyekeznünk kellett, már várt a vacsora.

Csütörtökön felmásztunk 137 lépcsőfokon a Rákóczi vár romjaihoz – csak kevés maradt meg belőle. A várat nem a Rákócziak, hanem még 1626 körül Bethlen Gábor fejedelem építtette. A XVIII.század elején II. Rákóczi Ferenc megerősíttette, ekkor kapta mai nevét. A várat először 1677-ben nevezték a nevén: "Ghemes vára Csíkban". Később az 1700-as évek fordulóján az osztrákok többször megerősítették és kibővítették. 1764 után (mádéfalvi veszedelem) a vár és a szoros őrzése az első székely határőrezred hatáskörébe tartozott. Őrhely jellege van, de inkább a kereskedelemmel, mint a hadászattal függött össze.



A várromoktól szép a kilátás a környékre.
Egy jelzett ösvényen elindultunk az ezeréves magyar határ határköveit megkeresni. Bár a helyiek szerint mindjárt a vár mögött van – azért jócskán kellett kaptatni felfelé. ( Már megszoktuk más túráinkon is, hogy ha az útbaigazító szerint itt van a közelben, az időnként jó néhány km-t jelent. )



Az első határkőtől már csak az ösvény ment jelzés nélkül aztán már az is megszűnt, lábnyomokat keresve haladtunk a gerincen, időnként megálltunk gyönyörködni a kilátásban.



Áldomás mezején ráakadtunk a második határkőre. ( állítólag még egy van, de azt nem találtuk ).
Út hiányában a völgyben levő falucska – Áldáspataka - felé vettük az irányt.



Végigsétáltunk a falun,



találkoztunk iskolából hazatérő gyerekekkel akik az iskoláig naponta 2-szer 3 km-t gyalogolnak.



A faluból kiérve eleredt az eső, így visszagyalogoltunk szálláshelyünkre, de közben még benéztünk a gyimesbükki tájházba. A tárgyakat Antalné Tankó Mária ma már nyugdíjas tanárnő, néprajzkutató gyűjtötte össze éveken keresztül, a gyűjteménynek is a saját háza ad otthont.





Az eső még másnap reggel sem szűnt meg, a hőmérséklet 3-4 fokra csökkent. Reggeli után elmentünk az őrházban levő vasúti kiállítást megnézni.Bilibók Ágoston egykori vasutas lelkes munkájának eredménye. A 30-as őrház a hajdani Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb őrháza, 1897-ben épült. 1944-ben a román vasúttársasághoz került, majd sokáig elhagyottan állt. Az épület néhány éve a helyi iskola nyugdíjas igazgatójának tulajdonába került, aki azt a helyi önkormányzatnak ajándékozta. 2008 pünkösdjére újították fel.





Bebujtunk a bunkerba is.



Az őrház tövében már készülődtek a pünkösdi vendégek fogadására



Továbbra is lógott az eső lába, így autóval indultunk a Hideg patak völgyébe. A főútról letérve előbb Hidegpataka községbe értünk, majd a falu szélén, ahol már csak köves út vezet, megláttunk egy szép kis templomot.



Az ott dolgozó asszony elmesélte, hogy a teljes felújítás költségét a hívek adták össze és a munkák nagy részét is ők végezték ( mint tpasztaltuk, a legtöbb helyen így van ). Innen tovább mentünk az alig járható úton, ahol már csak elszórtak voltak házak.



Egy emelkedő szerpentin után úgy döntöttünk, tovább autóval nem megyünk. Sétáltunk a környéken. Az út mellett mindenhol szép csorgó vizek,



sőt egy kis vízesést is találtunk.



Visszaaraszoltunk Gyimesbükkre, délután gyülekeztek a Csíksomlyóra induló zarándokok, akik indulását látni akartuk. Sikerült. Sok szép népviseletre számítottunk, de a hideg idő miatt a többség a táskájában vitte.



Még megnéztük a gyimesi vasútállomást, ami az egykori Magyarország legnagyobb falusi pályaudvara. 102 m hosszú és 13 m széles. Pfaff Ferenc mohácsi születésű építész tervezte, aki 1887 és 1907 között 20 nagyállomás és számtalan kisebb tervezését és kivitelezését végezte.



Estére szállásadónk befűtött, így kellemes szobánkba tértünk vissza