Van akinek már csak történelem

Húsz éve már üresen álltak a szovjet laktanyák, az utolsó orosz katona is elhagyta Magyarországot. Húsz éve még ünnepeltük, hogy bő négy évtized után elmentek, ma meg lassan arra sem emlékszünk, hogy egyáltalán itt voltak.
"Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokról" - ahogy akkor a hírekben említeni illett őket - biztos, hogy mindenkinek, aki akkoriban már élt és gondolkodott, van egy-két személyes története. Mert bár a legénység tagjai egyedül nem hagyhatták el a kaszárnyákat, a tisztek és katonai járművek mindennapos látvány voltak a települések utcáin, a közutakon.
1991. június 19-én délután 3 órakor lépte át az akkori magyar-szovjet határt Záhonynál Viktor Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka, aki hivatalosan az utolsó hazánkban állomásozó szovjet katona volt.

( A ma 71 éves férfi,katonai szolgálata után Kárpátalján telepedett le) Valójában június 13-án már elbúcsúztatták a szovjeteket, az utolsó katonavonat pedig június 16-án távozott.

A csapatok kivonása már 1989. április 25-én megindult, bő két évig tartott. Először még csak az itt állomásozó csapatok létszámának csökkentéséről beszéltek, 1990. március 10-e után - amikor az utolsó állampárti kormány és a Szovjetunió külügyminiszterei aláírták a megállapodást - azonban már teljes kivonásról. Ami nem volt kis munka, hiszen 1956 és 1989 között, 60-100 ezer szovjet katona állomásozott állandóan Magyarországban.

Néhány évig még ünnepeltünk aztán szép lassan ezek is elkoptak. Talán mert megszoktuk, hogy nincsenek az országban külföldi katonák.

Magas Tátra

A múlt héten négy napot a Magas Tátrában töltöttünk. Talán egy éve olvastam a neten, hogy a Gerlachfalvi csúcs alatt egy havasi mezőn tátrai mormoták élnek.

Mivel „mormota bolond” vagyok és párszor már sikerült őket közelről is meglesni, el is határoztuk, hogy a Kárpátokat sem hagyjuk ki. Már márciusban lefoglaltuk a szállást és nagyon vártuk az indulást. Kedden korán indultunk, Somoskőújfalu, Fülek Tiszolc, Poprádon keresztül Tátraszéplakra.(Tatranská Polianka) Itt elég nehezen találtuk meg azt erdei utat ami felvitt a szállodához. A 7 km-es út már a Tátrai Nemzeti Park területén kanyarog, csak azok vehetik igénybe autóval, akik fent szállást foglaltak.
A Szilézia Ház ( Sliezsky dom ) 1650 m magasan, a Felkai-völgyben (Velická dolina) a Felkai-tó (Velické pleso) partján található.

Az 1871-ben kőből épült első házat 1874-ben egy hólavina semmisítette meg. 1878-ban a tótól délnyugatra építettek egy kis faházat. A faház megmaradt 1895 után is, amikor a Magyarországi Kárpátegyesület Sziléziai osztálya a tó nyugati partján felépítette az első Sziléziai-házat - ez egy földszintes faépület volt. A házat állandóan bővítették és modernizálták. Különösen az 1957-1960 közötti felújítás volt lényeges, de a ház 1962-ben porrá égett.

Helyén 1968-ban egy azonos nevű modern hegyi szállót építettek. 2010-ben a szállodát uniós pénzből szuperül rendbehozták. Decemberben nyitották meg újra.

10 fokra és borult égre érkeztünk. Kipakolás után körbesétáltuk a tavat

és pár métert felkapaszkodtunk az egyik turistaúton, hogy közelről is megnézzük a vízesést.

Finom vacsorával zártuk a napot.

Szerdára leszakadt az ég, sűrű felhők rohantak ide-oda. Néha kitisztult, már kezdtünk reménykedni, de 10 percenként változott a helyzet, hol rosszabbra hol még rosszabbra :)




Csütörtök reggelre még a nap is kisütött, igaz már csak +5 fok volt. Gyorsan megreggeliztünk, és elindultunk felfelé a Kvetnicára (Virágoskert), ahol a mormoták élnek.

A Virágoskert a Felkai-völgynek az „Örököseső” feletti része, 1820-1840 m tengerszint feletti magasságban, úton a Lengyel nyereg felé. Itt valamikor tó volt, ma már inkább egy havasi mező, a környező hegyekból lezúduló vizek iramodnak a Felkai tó felé. Alig mentünk vagy 15 percet, elkezdett szakadni az eső . Épp az Örökeső sziklapárkányánál jártunk, (itt állandóan csepeg a víz, de most ömlött ), még menekülni sem volt hová.

Amikor kicsit csendesedett, indultunk tovább, ekkor meg a felhők kezdtek felfelé, felénk rohanni.

Talán volt egy fél óránk amikor nem esett és a felhő is felszállt. Gyorsan készítettünk pár fotót és elhelyezkedtünk egy szikla mögött várva, hogy a mormoták előbujjanak. Sok sok mormotalakást találtunk,

de megérkezésünkkor csak mormotafüttyöt hallottunk, ami figyelmeztette a többieket, „vigyázat itt betolakodók vannak” :) A figyelmeztetésnek meg is volt az eredménye, egyetlen mormota sem jött elő.

(Ezt láttuk volna, ha szerencsénk van)
Közben eleredt az eső is, a felhő egyre alacsonyabbra ereszkedett. A szikla mögött kucorodva pásztáztuk a katlant, hátha megpillantunk valamit. 3 óra múlva már teljesen átázva és átfagyva, úgy döntöttünk elindulunk lefelé. ( Mint később kiderült, jól tettük ) Az út lefelé jóval tovább tartott, a vizes, csúszós sziklákon csak lassan haladtunk.




Útközben a hegytetőn egy zergét pillantottunk meg, de mire előkaptam a fényképezőgépet, a felhő majdnem teljesen betakarta.

Lent a szállodában épp megszabadultunk vizes cuccainktól, mikor átláthatatlan sűrűségű zuhé kezdődött, orkán erejű széllel és kitartott egész estig. (Még rágondolni is rossz, mi lett volna ha ez a hegyen ér )

Eljött a péntek, utolsó napunk. Az orkán nem csillapodott, de délelőtt legalább az eső abbamaradt. ( Már itthon olvastam egy fiatalember beszámolóját, aki a pünkösdi hétvégén a Virágoskert feletti Lengyel nyereghez igyekezett, de miután egy széllökés csak úgy, másfél méterrel odébb rakta, jobbnak látta, ha visszafordul) .
Megreggeliztünk, összepakoltunk, fizettünk és jobbnak láttuk lefelé indulni. A négy napból kettőt gyakorlatilag a szálloda „fogságában” töltöttünk. 600 m-t ereszkedtünk, Tátraszéplakon, se az esőnek, se a szélviharnak nyoma sem volt. Ezúttal nyugat felé indultunk, Breznóban megebédeltünk, majd Losonc, után Litkénél hazaértünk Magyarországra.

Elég kalandosra sikeredett ez a kirándulás, de a hegyek még így is gyönyörűek voltak.
Talán máskor szerencsésebbek leszünk.

Rendhagyó túrára

készültünk múlt hétvégén. Nem lehetett megerőltetőnek nevezni :) Szombaton a Vácrátóti Botanikus Kert előtt találkoztunk néhányan.

Ki autóval, ki vonattal, ki busszal érkezett. A kertben jó másfél órát sétáltunk.


A vácrátóti kertről az első említés 1827-ből, a Géczy család 1846-ig tartó földbirtokosságának idejéből származik. Valószínűleg egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett itt, a Sződ-Rákos patak baloldali völgybevágódásának lankáin, olyan mint a többi középnemesi kastély parkja a XIX. század elején. Az 1842-es katonai térképen már jól látható a kert kacskaringós útrendszerrel, tóval, tisztásokkal, nagyjából a mai kert méretének megfelelően. Többszöri tulajdonosváltást követően 1871-ben Vigyázó Sándor vásárolta meg a birtokot összes felszerelésével, állatállományával, ingóságaival együtt.

Vigyázó Sándor (1825-1921) széles látókörű, szigorú erkölcsű, nagyszerű hazafi volt. Hatalmas vagyonát tovább növelte felesége, Podmaniczky Zsuzsanna hozománya is. Az ifjú házaspár kezdetben Bécsben élt, de Vigyázó Sándor haza kívánkozott, ezért új birtokán levő régi kastélyt eklektikus stílusban átépítette és bebútoroztatta. Nagyon szerette a természetet is, fiatal korában végig látogatta Nyugat-Európa számos jelentős parkját. Rátóti kastélykertjének átalakítására a legjobb hazai kerttervezőt, a József főhercegnek is dolgozó, Jámbor Vilmost hívta meg. Néhány évtized alatt Band Henrik főkertész irányítása mellett, óriási költségekkel létrejött a kor stílusának megfelelő szentimentális tájképi kert, pontosan a mai kert kiterjedésén. Ennek stíluselemeit és a kerti építményeket mindmáig láthatjuk. A kerten átfolyó Sződ-Rákos patak vízének felhasználásával összefüggő tórendszert alakítottak ki.

A Vác fölötti Naszály hegyből több éven át szekerekkel szállították a kert építéséhez szükséges többmázsás köveket, s természetesnek tűnő sziklás oldalakat alakítottak ki. A patak partjára 1890-ben vízimalmot építettek. A Sziklás-tó feletti keskeny szurdokvölgyben mesterséges vízesést létesítettek, 1904-ben pedig felépült a szigeten a gótikus stílust utánzó műrom.

A XIX. század végére már hódított az új kertstílus az ún. gyűjteményes kert, amely minél több élőnövényt felvonultató gyűjtemény volt. Ez a gyűjtemény szolgáltatta a mai botanikus kert alapját.

1921-ben, 96 éves korában elhunyt Vigyázó Sándor. Végrendeletében roppant vagyonát, könyvtárát, értékes műtárgygyűjteményét, kastélyait, városi palotáit, sok ezer kataszteri hold földjét a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Az örökösök közti civakodást követően 1936-ban a kert egy pesti ügyvéd birtokába került. Az új tulajdonos felszámolta az üvegházakat, lebontatta a 28 szobás, emeletes kastélyt, s helyette felépítették a ma is látható udvarházat.

A kert felét kivágatták, hogy gyümölcsöst telepítsenek a helyébe. A második világháború borzasztó pusztítást hozott. 1945 nyarán több száz orosz katona állomásozott itt, földbe ásott bunkerekben, sátrakban. . Az udvarház minden ajtaja, ablaka hiányzott, az épületet kifosztották, feldúlták, a szobák trágyával voltak tele, mivel azokat istállónak használták. A kert útjait felverte a gaz, tavai feliszapolódtak, fáit folyamatosan tüzelte a lakosság. Az újjáépítés során több mint 200 kocsi szemetet és hulladékot kellett elszállítani területről. 1952-ben végre megvalósult az örökhagyók szándéka, a kert a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került és itt alakult meg a MTA Botanikai Kutatóintézete január elsején. Rövid időn belül sikerült a kertet olyan állapotba hozni, hogy 1961. május 1-én hivatalosan is megnyithatta kapuit a nagyközönség előtt. Az ezredforduló óta a látogatók tájékoztatására új térképek, ismertetőtáblák kerültek kihelyezésre és Tanséta ösvényt jelöltek ki. Megépült a Berkenyeház, az új pozsgás- és kaktuszház és jelenleg is folyik az üvegházak átépítése.

A kertlátogatás után gyalog indultunk Veresegyházra. A nagy melegben a rátóti halastó mellett tartottunk egy kis pihenőt.

Őrbottyánban épp egy ünnepség zajlott a Nemzeti Összefogás Napja kapcsán.

Egy kis séta után hamarosan feltűnt Veresegyház templomának tornya.

Az irányt turistatársunk Julika háza felé vettük, ahol már várt a bográcsban készült pörkölt.

Estig beszélgettünk, iszogattunk, majd felvertük a sátrakat a kertben.

Másnap reggel senki sem sietett felkelni :) Mire megreggeliztünk, kávéztunk, összecsomagoltunk, lebontottuk a sátrakat, már 11 óra lett :) Ekkor indultunk gyalogosan a HÉV felé, hogy hazajussunk.

Az autópályához érve elkapott egy zápor is.

Szentjakab megállónál vonatra szálltunk és fél óra alatt beértünk az Örs vezér térre.

Sűrű napjaim

voltak mostanában, így aztán a blog kimaradt az életemből :)

Még a cserháti túrán kaptam értesítést egy tragédiáról, így a múlt hétvégén Erdélybe utaztam. A két éjszakai buszozás kipihenéséhez is kellett pár nap. Közben meglátogattam a csaknem 100 éves rokonomat is. Mivel időközben egy családfát is próbálok összeállítani, ő talán az utolsó, akinek még emlékei vannak a régi időkről. Szerencsére teljesen friss szellemi állapotban találtam.



Emellett nyakamba vettem egy érettségi találkozó megszervezését is, ennek ma a végére jutottam, már csak a dínom-dánom van hátra :)


Még előttem van egy hétvégi sátorozás és rögtön utána egy tátrai túra.

Na és persze közben dolgozni is kell. Ha mindezeken túl leszek, tervezek még egy hétvégi utat Erdélybe, aztán már csak Zsoltit várom egy kis nyaralásra :)

Séta a Budai hegyekben

Tegnap F-vel kettesben indultunk kirándulni a Budai hegyekbe. Reggel busszal mentünk Budaörsre, a Polgármesteri Hivataltól indultunk, előbb a piros +, majd a sárga + jelzésen. Egy kőbányánál értük el a sárga jelzést, ezen haladtunk jó ideig. Közben megálltunk a Sorrento szikláknál.

Miután F.megmászta a sziklát és kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, indultunk tovább. Leereszkedtünk a Hármas-határ felé,

de előtte még rátértünk a piros jelre.

Közben érintettük a Végvári sziklát

Innen már hamarosan Makkosmáriára érkeztünk. A réten nagy gyereksereg hancúrozott, szerencsére találtunk egy szabad asztal, ahol megebédeltünk.

Nemsokára feltűnt egy zarándokokból álló népes csapat, akik énekelve igyekeztek a templomhoz.

A zöld kereszten kapaszkodtunk tovább Normafához

majd a János hegyi kilátó aljába.

Már csak a végső szakasz volt hátra, a zöld kereszt, a zöld háromszög, után a Budakeszi úttal párhuzamosan haladó erdei úton jutottunk le a buszmegállóhoz.

Közben a hegyről lerohanó vad biciklisek elől többször is alig tudtunk elugrani, emlegetve kedves családjukat :)

Cserháti tájakon 3.

Hétfőn a délutáni hazautazásig is hasznosan töltöttük az időt. Még erre a napra is jutott egy 12 km-es túra.
Busszal elmentünk Hollókőre. A falu most szombattal ellentétben teljesen kihalt volt. Végigsétáltunk az Ófalun a vár felé. Hollókő várának legkorábbi részét, az öregtornyot, az itt birtokos Kacsics nemzetség építette a XIII. század végén. Tulajdonosai voltak később Szécsényi Tamás (1313), Szécsényi László(1411), Losonczi Albert (1454), Guthi Országh Mihály nádor (1461),Ali budai basa (1552) Pálffy Miklós ( 1593), Köprülü Ahmed aga (1663), Sobieski János lengyel király (1683). I.Lipót király rendeletére 1711-ben lerombolták, ezután már csak romként szerepel. A vár – amely egy kiugró sziklaszakadék szélén áll - feltárását 1966-ban kezdték el. Az azt követő harminc évben a falait megerősítették, és elkezdték a helyreállítását. A várat 1996-ban nyitották meg a közönség számára. A körülbelül 400 méter magas sziklán lévő vár a természeti adottságok miatt szabálytalan alakzatban épült. A levegőből a vár olyan, mint egy csigaház, amelynek központja az ötszögletű öregtorony. A vár legnagyobb mérete észak-déli irányban 68 méter, kelet-nyugati irányban 51 méter. A bejárati kapu és a torony bejáratának szintkülönbsége 27,5 méter.

A várhoz túl korán érkeztünk, a nyitásig lett volna még két óra, így csak kívülről tudtuk megnézni.A várhegyről gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A kék jelzésen Indultunk tovább a Gyertyánosra (310m).

Útközben a vár látképe még sokszor visszaköszönt.

Jó kis kaptató után értük el az 517 m magas Dobogó-tetőt.

A tető valójában egy fákkal körülvett kis tisztás, kilátás semmi. Az egy óráig tartó folyamatos emelkedő után mindenkinek jól esett egy kis pihenő.

Innen már csak lefelé vezetett az út

Hamarosan feltűnt Cserhátszentiván régi katolikus temetője a hegyoldalban,

majd a falu első házai is.

A busz indulásáig – ami visszavitt szállásunkra - volt még egy óránk. Többen - kihasználva a simogató napsütést – egy kis heverészéssel töltötték az időt :)

A faluban se egy kocsma, se egy bolt nem volt nyitva. A megállóban szóba elegyedtem egy férfivel, aki elmesélte, hogy lassan a falu elnéptelenedik. A házak felét a környező városokból hétvégi háznak vásárolták meg, elég sokat jelenleg is árulnak, a még ott élő idősek lassan kihalnak. A falu körjegyzőség, egy héten egyszer lehet ügyeket intézni. Délután 3 felé elmegy az utolsó busz, utána csak autóval közelíthető meg. Munkalehetőség semmi.

Felsőtoldon még volt bő másfél óránk, hogy összepakoljunk, utána csak a buszt vártuk, ami előbb elvitt Pásztóra, onnan egy kis motorvonat Hatvanba, majd ott értük el a fő vasútvonalat, így értünk vissza Budapestre este 8 órára.


Őszig már nem tervezünk több napos barangolást, akkor folytatjuk a Balaton felvidékre és Zemplénbe.